Ami a legfontosabb: nagyon jól hangzik, hogy a gyermek második nevelője az iskola, valójában ez nem egészen alkalmazható. A gyermek már születése előtt kiválasztja szüleit és életkörülményeit, ezt tehát nem igen pótolhatja az iskola, ha mégannyira is jobban figyelnek egy gyerekre, mint az esetleges „alkalmatlan” szülők. Az érzelmi háttér ugyanis akkor is a szülőktől származik, ha a pedagógus egyébként melegszívű alkat, aki nagyon szereti a gyermeket. Az élet ugyanis a gyermek számára akadálypálya, s ha hagyják, viszony még a legnehezebb körülmények között is jókedvűen lavíroz: számára ugyanis ezek az események már nem kifejezetten félelmetesek. Inkább stresszesek, ami azt jelenti, hogy a bennük lévő információ nincs kibontva, megértve vagy megélve. A dolgok ugyanis olyan belső értelmet hordoznak, melyek egy életen át vezetik az embert.

A család tehát olyan élményeket adhat, amelyek fontos tarisznyára valók a gyereknek élete során, akármiről is van szó. A kellemetlen, rossz élmények ugyanis később komoly motorjai elehtnek a zárt egós karriernek, melyek során az illető, ha akarja, akár nyithat is a megértés felé.

Az iskola, a pedagógus szintén megfigyelő a gyerek növekedése során, de neki nem az érzelmi hátteret kell nyújtani, hanem a tanítás során eladhatóvá tenni a tananyagot: nem a fejébe verni, mert attól elveszíti a lényegét, a kreatív felhasználhatóságát, hanem érdekessé tenni, mert akkor sokkal könnyebben tanulható, és alkalmazható.

Ehhez a pedagógusnak magának is szeretni és tisztelni kell az anyagot, amit tanít. Ha minden nap újdonságként tekint rá, keresi az új oldalakat, esetleg fejleszteni , akkor mindennap lehetséges, hogy újabb és újabb arcát mutatja, így nem lesz megunható. Mindez ez olyan magatartást feltételez, mely nem a megmaradó, azonos formájú anyaghoz ragaszkodik, hanem annak új s új értelmezését, arcát keresi, valamint továbbfejleszteni igyekszik, megtalálni a kapcsolódást a tananyagok között, hogy így is egységesebb lehessen a tanítás, és beigazolható legyen Arisztotelész tanítása, miszerint „a természet nem bomlik tantárgyakra”.

A nevelés tehát ma már nem a megszokott szűk keretek közé szorítás, hanem egy szemléletmód átadása, mely alapján a diák maga választhatja ki, mit szeretne igazán tanulni. Valójában eddig is ilyesmiről volt szó, de eddig a zárt rendszerben, megfélemlítéssel tanult a diák, ami azt jelentette, hogy az anyaggal kapcsolatos érzelmi energiáit élte fel az iskolába járás során, így mire kikerült, lehetett hűvös fejű tudós, ellenben ma már ezek az ijedtségpanelek nem működnek, így a diák könnyen eldöntheti, valójában mi is fontos neki. Ezt aztán nemcsak tanulja, de egyre bővíti is, s az így átvett anyag ekkor festődik meg érzelmi energiával: aminek ugyanis kapcsolhatóságát, tehát „hasznát látom”, az később ezeken az érzelmeken keresztül könnyebben megtalálhatóak, tehát újfent fejleszthető maga a gondolat, s leginkább átadható, hiszen amit érezni lehet, az örökké megmarad. Az újkor bölcseinek nem volt igaza abban, amikor az anyagi világ felsőbbrendűségét hirdették, hiszen az anyagi világ eseményei csak akkor maradnak meg, ha eszmék színezik őket.

A szülő szerepe tehát az elindítás, az érzelmi intelligencia felébresztése, karbantartása, a tanáré pedig mindaz, ami ehhez az intelligenciához kreatívan kapcsolható, s az, hogy minderre a kellő empátiával felhívja a figyelmet.

A tanulás tehát nem más, mint az anyagot egyesíteni kell az érzelmekkel, így tehát kibontható az anyagban rejlő értelem. Ma tehát igen aktuális dolog, hiszen egyre inkább összecsap a klasszikus műveltségre és szakmai színvonalra törekvés, és a szárazon az információt átvevő és felhasználó karrierizmus. Nem kell sznobnak lenni, bármelyikből kialakulhat egyfajta nyitottság, de zárt egós tanulás is. A lényeg, hogy mivégre tanul valaki? A saját örömére, saját hasznára vagy van valami fontosabb?

Léteznek olyan tehetségtípusok, melyek felügyelet, kibeszélési lehetőség, megértés nélkül igen hamar azt a képzetet keltik, hogy az illető nem normális. A megmagyarázatlan érzetek csakhamar képzetekké válnak, melyeket a pszichológia kényszerképzetnek nevez.

A feldolgozatlan információk csakhamar a tudatalattiba süllyednek, vagyis egy olyan tudati tartományba, amelyből az egész emberiség táplálja a drámákhoz, tragédiákhoz, zsigeri félelmekhez kapcsolt illúziókat. Ez az emberiség közös elfojtási tere.

Ezek az érzetek ugyanis, amik megjelennek, általában rengeteg feszültséget hordoznak, és szülnek is abban, aki megfigyeli őket: sosem lehet tudni ugyanis megfelelő figyelem nélkül, hogy mi az érzet és mi a következmény, és hogy melyik honnét származik.

Ezeket mindenki megérzi, mindenki szívén-agyán átsuhannak: a különbség az, hogy a legtöbb ember csupán az élethez szükséges energiát nyeri ezek segítségével, hiszen az ezekhez kapcsolódó dühök, feszültségek segítenek tovább egy-egy energiahiányos pillanaton. Mélyebben senki se néz beléjük, de vannak olyanok, akik gyűjtik ezeket az érzeteket, hogy megmagyarázzák, vagy általános szentenciákat, szeretetet-gyűlöleteket kovácsolnak belőle. Ezeket azonban egyedül nem lehet teljes értékű információvá, érzésekké tenni, ezért lassan valóban kényszerképzetekké lesznek, amelyek rengeteg emocionális energiát emésztenek fel, s vagy érzéketlenséget, vagy túlzott bezárkózást eredményeznek. Az agy és a szív menekülni kezd, ilyenkor a leginkább valamiféle pótcselekvéssel szokták lekötni.

Ezek a pótcselekvések, mivel az ilyenforma kutatók sokszor kiemelt intelligencia- és kreativitás szinttel rendelkeznek, emiatt rengeteg információt képesek összegyűjteni, tárolni és egymással összekombinálni. Ez emeli egy bizonyos ideig a kreativitás szintet, hiszen rengeteg játékkal lehet játszani. Azonban van egy rizikófaktor: a pszichének nincs célja: eleinte menekülésből, később unalomból tanul, szerzi be az infókat, szinte drogszerűen, hogy később a különféle szituációkban ezeket leadhassa.

A lélek már nem emlékszik az érzetekre, vagy azok félelmetességére, inkább feledni igyekszik, ellenben, mivel az érzékelőgépet nem lehet leállítani, ezért gyakorta arra gyűjt információt, ami begyűjtött, megérzett.

Feldolgozni azonban nem lehet, mert ezek a dolgok, cél nélkül, legfeljebb érdekes dolgok lesznek, amiket emlékképpé téve elfelejt az ember, vagy a szabad asszociációk segítségével csakhamar felismerhetetlenné tesz.

A belső önbizalomszintet ugyan emeli az újabb és újabb információcsomag, mely szinte beleillik az előzőekbe (hiszen valamiféle intuíció útján került be), de a hiányérzet mindig megmarad, hogy nem ezt kerestük, ennek így nem sok értelme van. A karriervágy is csak bizonyos szintig növelhető, ellenben a mögötte meghúzódó félelem gyakorlatilag levetkőzhetetlen, (hacsak nincs hozzá segítség) ezért állandóan önmagát gerjesztő folyamattá válik. Hiszen a tehetséget, azt a nyitott tudati rést, amelyen a félelmet okozó információk beszüremlenek, szintén nem lehet teljesen lezárni, csak elfedni.

A probléma lényege tehát, hogy ez a fajta nyitottság csecsemőkorban is érezhető: a nehezen alvó, könnyen nevető síró babáknál valószínűleg megjelent már. Amikor a baba mögénk néz, vagy éjszakánként megmagyarázhatatlanul nyugtalan, akkor legtöbbször ennek tulajdonítható: valami olyat érez a környezetből, amire mi már nem figyelünk, de számára ez még teljesen új. Sokszor persze ilyenkor az a gond, hogy a gyerek más tudatterekbe kerül önkéntelenül, és meg kell határoznia magát. Sokszor csak azért sír, mert nem tudja, hol van, ezért a saját hangját követve megérzi, hol van. Emellett a másik tudattérből hozott érzéseket is ilyenkor igyekszik kihangolni magából. Ezért ha ilyet tapasztalunk a  pici babáknál, leginkább meg kell próbálnunk ráérezni, mi lehet vele: persze, ha a legtöbb másfajta problémát (fájdalmakat, elégedetlenséget, éhséget stb.), már kizártuk. Ne nyugtatni próbáljuk, hiszen ez nem megoldás, hanem megérezni, hogy érezheti magát a gyerek. Ha sikerül, akkor kereshetünk egy olyan nyugalmi állapotot, amire már a gyerek is ráérezhet, és megnyugodhat. Ehhez teljesen félre kell tenni minden érzést, gondolatot kiűzni a fejünkből, csak az maradjon, hogy a baba megnyugodhasson. Persze, ez csak felületi kezelés, a stressz, a félelem gyökere megmarad, de a baba a hangunkat hallva sokkal könnyebben visszatalál, és levonhatja a következtetést, hogy az ilyen feldolgozatlan helyeket is jelezheti, mert van társa benne.

A kisgyerekeknél ez persze könnyebb: a beszéd enyhíti az efféle beszámolókat. Amikor gyermekünk fura történeteket mesél, valójában ezekben a terekben mászkál, és a körülötte megélt világot igyekszik valahogy feldolgozni, megmagyarázni, illetve információkat szerezni róla. A „gazdag fantáziájú” gyerek, akiről a frusztrált szülő néha azt állítja,. hazudik, valójában meg is éli azokat a történeteket,amiket elmesél. Ne legyünk naivak! Ez valóban kreativitás, amit figyelemmel kell jutalmaznunk, de nem árt, ha figyeljük a visszatérő, és nem visszatérő fordulatokat, mert sokat elárulnak a gyerek későbbi gondolatvilágáról, iránykereséséről. És igen: a hangunkkal itt fontos, hogy behatároljuk, hol is van, és vissza-visszarángatjuk, hogy a lába elé is nézzen néha...

A kamaszkor már egy fokkal nehezebb: itt ugyanis életbe lép az igazmondás képessége. A gyerek ugyanis kezd beleérezni az illúziók világába, és ettől igyekszik megfosztani a körülötte élő világot. A kritikus korszakban is eltévedhet, hiszen valójában a körülötte élők valóságait igyekszik egyeztetni. Amit mond ilyenkor, érdemes meghallgatni, mert sokszor inkább képesek leolvasni a valóságot, mint a felnőttek: ennek ellenére a Jó-vagy-rossz kettősség mindig szerepel náluk, és az ítélkezésmentesség is csorbát szenved: a szülő ilyenkor hallgat, és figyel. És vizsgál: hátha igaza van? És ha igaznak bizonyul is, nem megijedni, inkább tanulságként venni. Egy idő után eszünkbe jut, újra és újra, és vagy kiderül, miért volt fontos, vagy el tudjuk hagyni.

A legnehezebb korszak a kamaszkor vége, hiszen ilyenkor már inkább társ a gyerek: a figyelemből mégis sok kell neki, hogy elindulhasson. Persze, ebben az időszakban ugyanúgy eltévedhet, és el is téved sokszor „az élet rögös útjain”, de az ember ilyekor már csak félreállhat, és drukkolhat, esetleg abban segíthet, hogy vissza-visszasegíti magzatát a megfelelő útra.

A különböző korszakokban tehát különféle utak lehetnek, ahol eltévedhet a gyerek. Itt álljunk meg egy kicsit: hisz mi is voltunk ebben a helyzetben: valami nagyon szépet és magasztosat szerettünk volna adni és képviselni, amelyre a felnőttek explicit reakciója az volt: Mire jó? Mire tudod használni? És csak azt jutalmazták, aki azonnal elismerésben, pénzben kifejezhető értéket alkotott a tehetségével. És ez így van jól: hiszen mire a tudás, mire a tehetség, ha nem használja az, akié? Ha fel sem méri a mélységét, az elszántságot, és meg sem próbálja megfogalmazni azt.

Ebben az esetben azonban csakhamar kiderül, mennyire nyitható maga a tehetség, van-e valóban vágy arra, hogy kibontsuk.

Az idea, a világ, amit alkotni vagyunk képesek és készek, akkor működik igazán nyitottan, amikor betarttatik a szabály: Emberektől elismerést nem veszek! Minden, a dologhoz tartozó információ egyedi lesz, hiszen az önzetlenségből születik a végtelen mennyiségű információs érzésköteg.

Az eredeti érzéssel teli idea, ha őszintén ragaszkodnak hozzá, csakhamar elhozza a cselekvési teret, amiben kibonthatják: megváltozik a helyzet az ember körül, és magával hozza, mit tehet, köréje hozza az embereket.

Ha ellenben a gyerek nem egészen érzi és érti a körülötte működő világot, vagy kissé túlzottan is odafigyel a benne történő dolgokra, akkor csakhamar beállhat benne az az állapot, amelyben az értetlenséget a szeretetlenséggel azonosítja, és a tehetsége-érzékenysége helyett a tanulással igyekszik megszolgálni, amit egyébként némi odafigyeléssel kreativitássá lehet formálni. Így lesz a nyitott, működtethető információ zárttá, öncélúvá. Felhasználni azonban remekül lehet, ha valaki karriert szeretne építeni: ez ugyanis főként a megtanultak átadásából, felhasználásából ered, és ezt is lehet forgatni, kreatívan változtatni, különféle gondolatrendszereket alkotni belőle, ezeknek azonban nem túl széles a felhasználhatósága. Ha ragaszkodunk egy képhez, egy módhoz, hiszen így tanítottak, így oktattak minket, hogy ezt csak így lehet, esetleg azért is, mert ez volt az eredeti ötletünk, és úgy érezzük, minden elveszett, ha nem a kigondolt módon valósítjuk meg, csakhamar bezárjuk a tehetséget, mely éppen az összpontosításon, és a hajlékonyságon múlik. Akaratosan nem lehet kibontani egy tehetséget, mert az immár csak magunkról szólna.

... természetesen azonnal válaszoljunk. XDXDXD

Manapság az apróságok ugyanúgy, mint gyerekkorunkban, állandó kérdésekkel teszik próbára a szülők idegeit. A különbség talán az, hogy míg gyerekkorunkban kérdéseink nyitottak voltak, hiszen alig tudtunk valamit a világról, a mai apróságoknál ez kevésbé jellemző.

Sétánk a néhány éves kortól a kamaszkorig terjed:

Több típusú kérdés is adódhat: ők is adatokat gyűjtenek, de kevésbé közvetlenül. Számukra az emberi lélek, agy már nem elérhetetlen: mintha gondolatainkból olvasnának, illetve a környezet reakcióiból olvasnák le a jelenlegi helyzetet, és próbálnák azt beilleszteni kis világukba. Az ő kérdéseik számos alkalommal inkább afféle egyeztetés: a rengeteg hallott adat között leginkább azt tudják megtanulni, megőrizni, amihez érzelmileg kötődni tudnak, akkor is, ha azt egy képregényfigura mondja...

A lényeg, hogy a gyerek őszintének érezze, ilyenkor akár a kvantummechanika kérdéseit is képes megérteni, és visszamondani. A legnagyobb hiba, ha azonnal rávágjuk a „Nem tudom!” választ. Alapvetően nemcsak a bizalom inog meg, de igen gyakran a gyerek automatikusan megtanulja a megoldást bármilyen szellemi kihívásra: Nem tudom!

Ez nem azt jelenti, hogy játsszuk a minden tudót. Természetesen bevallhatjuk, hogy nem sokat tudunk róla, vagy esetleg semmit, de minden esetben vissza kell térni a témára, utána nézni, és elmagyarázni a lényeget, mégha a magunk szintjén is. A legjobb, ha a bonyolultabb dolgokat is kézzelfogható eszközökkel érzékeltetjük, csupán azért, mert olyan fogalmakról van szó sok esetben, amit a gyerek nehezen tud a szavak nyelvére lefordítani, bár később erre is szüksége lesz.

A gyerekek ugyanis a tanulás mellett mechanikus megoldásokat is tanulnak: nyitott kérdésekre a megérzések alapján, de következtetés alapján is tudnak felelni, a felnőtt sokszor kísérleti alany az ellenőrzésre.

AZ ideális megoldás, ha a gyerek kérdez, ha egyszerűen válaszolunk, lehetőleg látható példákkal: ha nem érti, úgyis pont a homályos részébe fog belekérdezni. Fontos, hogy egyszerű, de kiterjedt szókincsünk legyen, tehát olvassunk utána a kérdéseknek: magunk is meg fogunk lepődni, mennyire megkérdőjelezhető egy-egy válasz, ennek megfelelően figyeljünk tehát, hogy csak úgy válaszoljunk, ha magunk is képesek vagyunk kreatívan játszani az adatokkal. Valójában nem az adat a fontos ugyanis, hanem az, hogy ezzel nyugodtan játsszunk: amennyiben képesek vagyunk eldobni az agyunkat, úgy megszűnik az adatoktól, a tanulni valótól való félelem, és ezzel együtt sokszor az a jelenség is, amely, épp a stressz, a félelem miatt, nem engedi felszínre törni a megtanultakat.

Ez a lazítás ellenben fellazítja nemcsak a következtetési készséget, hanem egyben segít valódi időt léteztetni a tanulásban: ez azt jelenti, hogy a tanuló, mivel egy olyan tudatréteget használ, ami érzelmekhez kapcsolódik, így sokkal gyorsabban és alaposabban tudja elsajátítani a dolgokat, akár olyasmit is, amihez addig semmi sem kötötte, így nem a földi időhöz, tudathoz kapcsolja ezeket: ennek megfelelően sokkal rövidebb idő alatt többet tud megérteni és átlátni. Ezzel együtt azonban meg kell tanítani arra is, hogy ha ki is tud lépni az időtlen tudatba, onnét vissza is kell jönni, és földi nyelven képviselni a meglátott adatokat.

Emellett fontos az is, hogy ezt ne egyszerűen szabad asszociációnak tekintsük: a bármi bármivel kapcsolható szabadsága csakhamar káoszt hoz létre. Cél, méghozzá érzelmi cél nélkül ugyanis semmi értelme, hisz csakhamar felszínre tör az unalom érzése.

Ezért kell ezt a folyamatot saját hangunkkal léteztetnünk a gyermeknél, hogy elég legyen néha csupán néhány hang, ami nem visszazökkenti, hanem apránként visszahívja őt evilági életébe, és szinte azonnal visszaállítja a földi szókincset is, hogy elmondhassa, mit talált.

Itt tehát visszafordul a kérdezés: már nem csupán a gyerek kérdez, hanem nekünk kell. Ez persze nem oly egyszerű: nem kérdéseket kell feltennünk, hanem figyelnünk kell. Türelmesen, legfőként, és nyugodtan: a visszamondás, a fordítás alapvető feltétele. Persze, ennek alapjai még kiskorban alakulnak ki, amikor nemcsak oktatjuk, de játszani is engedjük őket az adatokkal.

Ez ugyan itt nem a reklám helye, de arra gondoltam, lehetne néhány állandó cím, ahonnét akár online is, bármilyen nyelven számtalan olvasmányt le lehet tölteni, valamint rengeteg segítséget nyújthat a tanulásban is.

http://mek.oszk.hu/

Idegennyelvű könyvek:

http://www.gutenberg.org/

Filmek világa:

http://www.filmvilag.hu/

Enciklopédiák:

http://www.enc.hu/enc.htm

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kezd%C5%91lap

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/pallas/html/

Ennyi elég is az adatelérésből! :) Használjátok egészséggel! Cikk készülőben!

"Több dolgok vannak földön és egen, mintsem bölcselmetek elgondolni képes..."

Shakespeare: Hamlet

Aki ma gyereket vállal megválaszolatlan kérdések sokaságával kerül szembe. Húsz éve egy kézlegyintéssel oldódtak meg a problémák: Szokd meg és kész!- mondták anyáink.  Rengeteg szabálytalan, ún. "problémás" gyermek mutatja, a jó neveléshez elengedhetetlen a szülők magabiztos önismerete, és az ebből következő bátor, nyitott kíváncsiság. Jól bevált szabályok helyett egyedi bánásmód. Szigor helyett érzelmi következetesség. Tekintélyelvűség helyett a humor és közös beszédnyelv.

A blog célja , hogy nevelés helyett adjunk nevet a dolgoknak. Magyarázzuk a világot gyerekeinknek úgy, hogy érezzék, csak néhány dolgot tudunk jobban, azt is azért, mert előbb érkeztünk mint ők. Értsük magyarázataikat, azért, hogy mindig kicsit előttük járjunk. Nyerjük el bizalmukat, hogy ne kelljen utólag magyarázkodnunk. Nincs az a szentimentalista túlzás, ami sok lenne gyerek ügyben. Mentálisan stabil, egészséges, tehetséges, boldog, elégedett gyerekeket szeretnénk látni a világban. A legkisebb lépés is fontos, melyet ezért tesz valaki. Bevalljuk, mi itt a blogon fanatikus rajongói vagyunk saját gyermekeinknek, fanatikus kutatói a gyermeksors jobbítás tudományának.

Az alternatív oktatás új formáit keressük, reméljük megfelelően formabontó módon. Szeretnénk ha a félelmek kíváncsisággá, az unalom érdeklődéssé, a fáradság pedig alkotókedvvé változhatna, bárki számára.

Dialógust szeretnénk folytatni egymással és az olvasókkal, mi is izgalommal vegyes kíváncsisággal várjuk, mit sikerül hasznossá tenni sok éves munkánk eredményeiből. Élő rendszerekhez szeretnénk kötni a filozófia elméleteit, modern gyakorlattá a különböző vallások bevált módszereit. Alkotó ideákat keresünk a művészetekben, új ritmusokat a számelméletben. Feszegetjük majd a pszichológia határait misztikummal, a lélek perspektíváival. Vagy egyszerűen csak dumálunk egyet a kölkökről, poénokat nyomunk, ha kell röhögünk magunkon. Mondunk meséket az új sorsú szépséges gyermeklélek tisztaságáról… igyekszünk több hangot, stílust megszólaltatni, minden életkort bejárni, hiszen ahány gyerek, annyi új világ. „ mindig más, és mégis mindig ugyanaz”...