Ami a legfontosabb: nagyon jól hangzik, hogy a gyermek második nevelője az iskola, valójában ez nem egészen alkalmazható. A gyermek már születése előtt kiválasztja szüleit és életkörülményeit, ezt tehát nem igen pótolhatja az iskola, ha mégannyira is jobban figyelnek egy gyerekre, mint az esetleges „alkalmatlan” szülők. Az érzelmi háttér ugyanis akkor is a szülőktől származik, ha a pedagógus egyébként melegszívű alkat, aki nagyon szereti a gyermeket. Az élet ugyanis a gyermek számára akadálypálya, s ha hagyják, viszony még a legnehezebb körülmények között is jókedvűen lavíroz: számára ugyanis ezek az események már nem kifejezetten félelmetesek. Inkább stresszesek, ami azt jelenti, hogy a bennük lévő információ nincs kibontva, megértve vagy megélve. A dolgok ugyanis olyan belső értelmet hordoznak, melyek egy életen át vezetik az embert.

A család tehát olyan élményeket adhat, amelyek fontos tarisznyára valók a gyereknek élete során, akármiről is van szó. A kellemetlen, rossz élmények ugyanis később komoly motorjai elehtnek a zárt egós karriernek, melyek során az illető, ha akarja, akár nyithat is a megértés felé.

Az iskola, a pedagógus szintén megfigyelő a gyerek növekedése során, de neki nem az érzelmi hátteret kell nyújtani, hanem a tanítás során eladhatóvá tenni a tananyagot: nem a fejébe verni, mert attól elveszíti a lényegét, a kreatív felhasználhatóságát, hanem érdekessé tenni, mert akkor sokkal könnyebben tanulható, és alkalmazható.

Ehhez a pedagógusnak magának is szeretni és tisztelni kell az anyagot, amit tanít. Ha minden nap újdonságként tekint rá, keresi az új oldalakat, esetleg fejleszteni , akkor mindennap lehetséges, hogy újabb és újabb arcát mutatja, így nem lesz megunható. Mindez ez olyan magatartást feltételez, mely nem a megmaradó, azonos formájú anyaghoz ragaszkodik, hanem annak új s új értelmezését, arcát keresi, valamint továbbfejleszteni igyekszik, megtalálni a kapcsolódást a tananyagok között, hogy így is egységesebb lehessen a tanítás, és beigazolható legyen Arisztotelész tanítása, miszerint „a természet nem bomlik tantárgyakra”.

A nevelés tehát ma már nem a megszokott szűk keretek közé szorítás, hanem egy szemléletmód átadása, mely alapján a diák maga választhatja ki, mit szeretne igazán tanulni. Valójában eddig is ilyesmiről volt szó, de eddig a zárt rendszerben, megfélemlítéssel tanult a diák, ami azt jelentette, hogy az anyaggal kapcsolatos érzelmi energiáit élte fel az iskolába járás során, így mire kikerült, lehetett hűvös fejű tudós, ellenben ma már ezek az ijedtségpanelek nem működnek, így a diák könnyen eldöntheti, valójában mi is fontos neki. Ezt aztán nemcsak tanulja, de egyre bővíti is, s az így átvett anyag ekkor festődik meg érzelmi energiával: aminek ugyanis kapcsolhatóságát, tehát „hasznát látom”, az később ezeken az érzelmeken keresztül könnyebben megtalálhatóak, tehát újfent fejleszthető maga a gondolat, s leginkább átadható, hiszen amit érezni lehet, az örökké megmarad. Az újkor bölcseinek nem volt igaza abban, amikor az anyagi világ felsőbbrendűségét hirdették, hiszen az anyagi világ eseményei csak akkor maradnak meg, ha eszmék színezik őket.

A szülő szerepe tehát az elindítás, az érzelmi intelligencia felébresztése, karbantartása, a tanáré pedig mindaz, ami ehhez az intelligenciához kreatívan kapcsolható, s az, hogy minderre a kellő empátiával felhívja a figyelmet.

A tanulás tehát nem más, mint az anyagot egyesíteni kell az érzelmekkel, így tehát kibontható az anyagban rejlő értelem. Ma tehát igen aktuális dolog, hiszen egyre inkább összecsap a klasszikus műveltségre és szakmai színvonalra törekvés, és a szárazon az információt átvevő és felhasználó karrierizmus. Nem kell sznobnak lenni, bármelyikből kialakulhat egyfajta nyitottság, de zárt egós tanulás is. A lényeg, hogy mivégre tanul valaki? A saját örömére, saját hasznára vagy van valami fontosabb?