Léteznek olyan tehetségtípusok, melyek felügyelet, kibeszélési lehetőség, megértés nélkül igen hamar azt a képzetet keltik, hogy az illető nem normális. A megmagyarázatlan érzetek csakhamar képzetekké válnak, melyeket a pszichológia kényszerképzetnek nevez.
A feldolgozatlan információk csakhamar a tudatalattiba süllyednek, vagyis egy olyan tudati tartományba, amelyből az egész emberiség táplálja a drámákhoz, tragédiákhoz, zsigeri félelmekhez kapcsolt illúziókat. Ez az emberiség közös elfojtási tere.
Ezek az érzetek ugyanis, amik megjelennek, általában rengeteg feszültséget hordoznak, és szülnek is abban, aki megfigyeli őket: sosem lehet tudni ugyanis megfelelő figyelem nélkül, hogy mi az érzet és mi a következmény, és hogy melyik honnét származik.
Ezeket mindenki megérzi, mindenki szívén-agyán átsuhannak: a különbség az, hogy a legtöbb ember csupán az élethez szükséges energiát nyeri ezek segítségével, hiszen az ezekhez kapcsolódó dühök, feszültségek segítenek tovább egy-egy energiahiányos pillanaton. Mélyebben senki se néz beléjük, de vannak olyanok, akik gyűjtik ezeket az érzeteket, hogy megmagyarázzák, vagy általános szentenciákat, szeretetet-gyűlöleteket kovácsolnak belőle. Ezeket azonban egyedül nem lehet teljes értékű információvá, érzésekké tenni, ezért lassan valóban kényszerképzetekké lesznek, amelyek rengeteg emocionális energiát emésztenek fel, s vagy érzéketlenséget, vagy túlzott bezárkózást eredményeznek. Az agy és a szív menekülni kezd, ilyenkor a leginkább valamiféle pótcselekvéssel szokták lekötni.
Ezek a pótcselekvések, mivel az ilyenforma kutatók sokszor kiemelt intelligencia- és kreativitás szinttel rendelkeznek, emiatt rengeteg információt képesek összegyűjteni, tárolni és egymással összekombinálni. Ez emeli egy bizonyos ideig a kreativitás szintet, hiszen rengeteg játékkal lehet játszani. Azonban van egy rizikófaktor: a pszichének nincs célja: eleinte menekülésből, később unalomból tanul, szerzi be az infókat, szinte drogszerűen, hogy később a különféle szituációkban ezeket leadhassa.
A lélek már nem emlékszik az érzetekre, vagy azok félelmetességére, inkább feledni igyekszik, ellenben, mivel az érzékelőgépet nem lehet leállítani, ezért gyakorta arra gyűjt információt, ami begyűjtött, megérzett.
Feldolgozni azonban nem lehet, mert ezek a dolgok, cél nélkül, legfeljebb érdekes dolgok lesznek, amiket emlékképpé téve elfelejt az ember, vagy a szabad asszociációk segítségével csakhamar felismerhetetlenné tesz.
A belső önbizalomszintet ugyan emeli az újabb és újabb információcsomag, mely szinte beleillik az előzőekbe (hiszen valamiféle intuíció útján került be), de a hiányérzet mindig megmarad, hogy nem ezt kerestük, ennek így nem sok értelme van. A karriervágy is csak bizonyos szintig növelhető, ellenben a mögötte meghúzódó félelem gyakorlatilag levetkőzhetetlen, (hacsak nincs hozzá segítség) ezért állandóan önmagát gerjesztő folyamattá válik. Hiszen a tehetséget, azt a nyitott tudati rést, amelyen a félelmet okozó információk beszüremlenek, szintén nem lehet teljesen lezárni, csak elfedni.
A probléma lényege tehát, hogy ez a fajta nyitottság csecsemőkorban is érezhető: a nehezen alvó, könnyen nevető síró babáknál valószínűleg megjelent már. Amikor a baba mögénk néz, vagy éjszakánként megmagyarázhatatlanul nyugtalan, akkor legtöbbször ennek tulajdonítható: valami olyat érez a környezetből, amire mi már nem figyelünk, de számára ez még teljesen új. Sokszor persze ilyenkor az a gond, hogy a gyerek más tudatterekbe kerül önkéntelenül, és meg kell határoznia magát. Sokszor csak azért sír, mert nem tudja, hol van, ezért a saját hangját követve megérzi, hol van. Emellett a másik tudattérből hozott érzéseket is ilyenkor igyekszik kihangolni magából. Ezért ha ilyet tapasztalunk a pici babáknál, leginkább meg kell próbálnunk ráérezni, mi lehet vele: persze, ha a legtöbb másfajta problémát (fájdalmakat, elégedetlenséget, éhséget stb.), már kizártuk. Ne nyugtatni próbáljuk, hiszen ez nem megoldás, hanem megérezni, hogy érezheti magát a gyerek. Ha sikerül, akkor kereshetünk egy olyan nyugalmi állapotot, amire már a gyerek is ráérezhet, és megnyugodhat. Ehhez teljesen félre kell tenni minden érzést, gondolatot kiűzni a fejünkből, csak az maradjon, hogy a baba megnyugodhasson. Persze, ez csak felületi kezelés, a stressz, a félelem gyökere megmarad, de a baba a hangunkat hallva sokkal könnyebben visszatalál, és levonhatja a következtetést, hogy az ilyen feldolgozatlan helyeket is jelezheti, mert van társa benne.
A kisgyerekeknél ez persze könnyebb: a beszéd enyhíti az efféle beszámolókat. Amikor gyermekünk fura történeteket mesél, valójában ezekben a terekben mászkál, és a körülötte megélt világot igyekszik valahogy feldolgozni, megmagyarázni, illetve információkat szerezni róla. A „gazdag fantáziájú” gyerek, akiről a frusztrált szülő néha azt állítja,. hazudik, valójában meg is éli azokat a történeteket,amiket elmesél. Ne legyünk naivak! Ez valóban kreativitás, amit figyelemmel kell jutalmaznunk, de nem árt, ha figyeljük a visszatérő, és nem visszatérő fordulatokat, mert sokat elárulnak a gyerek későbbi gondolatvilágáról, iránykereséséről. És igen: a hangunkkal itt fontos, hogy behatároljuk, hol is van, és vissza-visszarángatjuk, hogy a lába elé is nézzen néha...
A kamaszkor már egy fokkal nehezebb: itt ugyanis életbe lép az igazmondás képessége. A gyerek ugyanis kezd beleérezni az illúziók világába, és ettől igyekszik megfosztani a körülötte élő világot. A kritikus korszakban is eltévedhet, hiszen valójában a körülötte élők valóságait igyekszik egyeztetni. Amit mond ilyenkor, érdemes meghallgatni, mert sokszor inkább képesek leolvasni a valóságot, mint a felnőttek: ennek ellenére a Jó-vagy-rossz kettősség mindig szerepel náluk, és az ítélkezésmentesség is csorbát szenved: a szülő ilyenkor hallgat, és figyel. És vizsgál: hátha igaza van? És ha igaznak bizonyul is, nem megijedni, inkább tanulságként venni. Egy idő után eszünkbe jut, újra és újra, és vagy kiderül, miért volt fontos, vagy el tudjuk hagyni.
A legnehezebb korszak a kamaszkor vége, hiszen ilyenkor már inkább társ a gyerek: a figyelemből mégis sok kell neki, hogy elindulhasson. Persze, ebben az időszakban ugyanúgy eltévedhet, és el is téved sokszor „az élet rögös útjain”, de az ember ilyekor már csak félreállhat, és drukkolhat, esetleg abban segíthet, hogy vissza-visszasegíti magzatát a megfelelő útra.
A különböző korszakokban tehát különféle utak lehetnek, ahol eltévedhet a gyerek. Itt álljunk meg egy kicsit: hisz mi is voltunk ebben a helyzetben: valami nagyon szépet és magasztosat szerettünk volna adni és képviselni, amelyre a felnőttek explicit reakciója az volt: Mire jó? Mire tudod használni? És csak azt jutalmazták, aki azonnal elismerésben, pénzben kifejezhető értéket alkotott a tehetségével. És ez így van jól: hiszen mire a tudás, mire a tehetség, ha nem használja az, akié? Ha fel sem méri a mélységét, az elszántságot, és meg sem próbálja megfogalmazni azt.
Ebben az esetben azonban csakhamar kiderül, mennyire nyitható maga a tehetség, van-e valóban vágy arra, hogy kibontsuk.
Az idea, a világ, amit alkotni vagyunk képesek és készek, akkor működik igazán nyitottan, amikor betarttatik a szabály: Emberektől elismerést nem veszek! Minden, a dologhoz tartozó információ egyedi lesz, hiszen az önzetlenségből születik a végtelen mennyiségű információs érzésköteg.
Az eredeti érzéssel teli idea, ha őszintén ragaszkodnak hozzá, csakhamar elhozza a cselekvési teret, amiben kibonthatják: megváltozik a helyzet az ember körül, és magával hozza, mit tehet, köréje hozza az embereket.
Ha ellenben a gyerek nem egészen érzi és érti a körülötte működő világot, vagy kissé túlzottan is odafigyel a benne történő dolgokra, akkor csakhamar beállhat benne az az állapot, amelyben az értetlenséget a szeretetlenséggel azonosítja, és a tehetsége-érzékenysége helyett a tanulással igyekszik megszolgálni, amit egyébként némi odafigyeléssel kreativitássá lehet formálni. Így lesz a nyitott, működtethető információ zárttá, öncélúvá. Felhasználni azonban remekül lehet, ha valaki karriert szeretne építeni: ez ugyanis főként a megtanultak átadásából, felhasználásából ered, és ezt is lehet forgatni, kreatívan változtatni, különféle gondolatrendszereket alkotni belőle, ezeknek azonban nem túl széles a felhasználhatósága. Ha ragaszkodunk egy képhez, egy módhoz, hiszen így tanítottak, így oktattak minket, hogy ezt csak így lehet, esetleg azért is, mert ez volt az eredeti ötletünk, és úgy érezzük, minden elveszett, ha nem a kigondolt módon valósítjuk meg, csakhamar bezárjuk a tehetséget, mely éppen az összpontosításon, és a hajlékonyságon múlik. Akaratosan nem lehet kibontani egy tehetséget, mert az immár csak magunkról szólna.
